Egy Fejér megyei kis faluban, Mezőkomáromban nőttem fel, szüleim őszinte, igaz emberek, akik becsületre és tisztességre tanítottak. Mivel mindkettőjüknek korán el kellett kezdeniük dolgozni, és nem tanulhattak, ezért a gyerekeik – az én és az öcsém – taníttatása nagyon fontos volt nekik. Már kicsi gyermekkoromban is nagyon szerettem festeni és rajzolni, órákig el tudtam foglalni magam az alkotással. Egy szép emlékem ebből az időszakból, hogy az egyik nyári szünetben a szüleim megengedték, hogy a házunk egyik, akkor még végleges színezést nem kapott falát kedvemre kifesthettem, így a nyár végére több négyzetméter kalocsai virágos mintába borult a vakolt fal. Édesanyám akkoriban gyakran hímzett kalocsai mintás terítőket, párnákat, innen jött az ihlet, csakhogy én már akkor is szerettem nagyban gondolkodni. Nekem egy egész házfal kellett.
Az általános iskola felső osztályában, amikor már külön rajzszakos tanár tanította a rajz tantárgyat, akkor kezdtem igazán megérezni az alkotás ízét, és talán a rajzórák és rajzszakkörök azok, amiknek a hangulatát még ma is fel tudom idézni. Csóbor Eszti néni, az akkori rajztanárom, még ma is példakép a számomra, és nagy szeretettel hívtam meg a szülőfalumban megrendezett első önálló kiállításomra.
Az élet aztán más irányba vitt, az általános iskola után a művészet háttérbe szorult, egészen pár évvel ezelőttig, amikor is egyre erősebb hívást éreztem a festészet irányából. Megjelent bennem egy kép, hogy majd amikor már idősebb leszek, és rengeteg időm lesz, akkor egy virágos réten szalmakalapban fogok nagy boldogságban festegetni. De hát ehhez azért meg kellene tanulni festeni is, meg rajzolni, hiszen nem tartozom azok közé, akik egy reggel úgy kelnek fel, hogy attól kezdve profi festőművészek.
Kb. 5-6 évvel ezelőtt elkezdtem keresni a lehetőségeket, hogy munka mellett, a szabadidőmben, hogyan fejlődhetnék a leggyorsabban, legjobban. Először elvégeztem egy jobb agyféltekés rajz tanfolyamot, aztán tanultam Végvári Tamás szentendrei grafikus festőművésznél, később egyszerűbb festőkurzusokat kezdtem el látogatni, végül végigcsináltam Simon M. Veronika festőtanodáját, aminek a záróvizsgája és diplomaosztója 2017. őszén volt. Ekkor már voltak kiállításaim, festőtársaimmal együtt és önállóan is, de a képek nagy része ekkor még tanult kép volt, olyan képek, amelyeken keresztül megtanultam, hogy hogyan kell megfesteni valami konkrétat. Egy tájat, egy csendéletet, vagy akár egy portrét.
Két kiállításomra vagyok nagyon büszke, a legfontosabb a szülőfalumban, Mezőkomáromban volt. Nagyon izgultam, hogy milyen fogadtatásban részesülök az ottaniaktól, akiket sok-sok éve nem láttam. Nagyon megható élmény volt, ahogyan köszöntöttek, ahogyan velem örültek. Egy hagyomány alapjait tettük le a polgármesterrel, a terv szerint ezentúl rendszeresen, évente egyszer rendezünk egy kiállítást a faluban. Fontos számomra a hagyományok tisztelete és azt gondolom, soha nem szabad elfeledni, hogy honnan jöttünk.
A másik büszkeségem a bécsi Pálffy Palotában történ, ami az első külföldi kiállításom volt, és nagyon sikeres és felejthetetlen esemény volt.
A festészettel az eredeti célom az volt, hogy a saját belső világomat tudjam megmutatni, azt, hogy én hogy látom a világot, és hogyan értékelem a dolgokat, amik körülvesznek bennünket. Ahhoz, hogy ezt ki tudjam fejezni, művészi szinten át tudjam adni, először meg kellett tanulnom, lefesteni az objektív valóságot. Ebben volt segítségemre Veronika, akitől nagyon sokat tanultam és tanulok még ma is.
Van egy mottóm, ami szerint élem az életem, mégpedig az, hogy vagy csinálok valamit, és akkor rendesen csinálom, vagy ha nem tudom a maximumot beletenni, inkább nem is kezdek bele. Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó tulajdonság-e, de a művészetben is így működöm. Nem elégszem meg a középszerűséggel, folyamatosan tanulok, és keresem a lehetőséget, hogy még jobb legyek, még szélesebb látókörre és technikai tudásra tegyek szert.
Éppen ezért elkezdtem külföldi kurzusokra is járni, ahol egyes területek kiválóságaitól tanulhatok. Wolfgang Baxrainer osztrák akvarellista kurzusai csodálatosak. Az akvarell semmi mással össze nem hasonlítható könnyedségét igyekszik megtanítani, ami nekem nagy kihívás, de nagyon élvezem. Az akvarell öntörvényű és nem nagyon javítható, és pont ez benne a szép és a kihívás is egyben.
Mindig azt gondoltam, hogy az olajfestészet a festészet non plus ultrája, és igen, még mindig ezt gondolom. Imádom a festékek és az oldószerek illatát, tapintását, és nem bánom, hogy festékes leszek. Azt sem bánom, ha a ruhám festékes lesz, hiszen amikor festeni készülök és ezeket a ruhákat veszem fel, lélekben már rákészülök az alkotásra. De tavaly átértékeltem az olajhoz fűződő viszonyomat.
2018-ban Veronika mentorálásával elkezdhettem Salzburgban a Leonardo Művészeti Akadémia mesterkurzusát, Hannes Baier professzor művészeti vezetésével. Itt nagyon megszerettem az akrilfestéket, mivel olyan hatásokat lehet elérni, amit az olajjal nem, vagy csak nagyon nehezen. A professzor arra tanít, hogy a képeinkkel üzenetet adjunk át, ne csak ún. “szép” képeket fessünk, hanem legyen a képnek komoly üzenete is, amit a művészi elvárásoknak megfelelően alkotunk meg. Ez számomra egy újabb kihívás és fejlődési lehetőség, amit rendkívüli módon élvezek. Ahhoz, hogy ennek meg tudjak felelni, a személyes trénerem, Szabó Gyula segített hozzá. Az ő segítsége és támogatása nélkül a professzorral való első találkozásom nagyon nehéz lett volna. Az ő inspirációjára kezdtem el saját, belső, nagyméretű képeket festeni.
A salzburgi Leonardo Akadémiát idén októberben fejezem be, a mesterkurzus egy záró kiállítással végződik október 29-én. Boldog vagyok, hogy rátaláltam arra a tevékenységre, ami lelkileg feltölt és ki tud emelni a mindennapok feszültségéből és szürkeségéből. A festészet már eddig is több nehéz élethelyzeten segített át, és remélem, hogy ez a jövőben is így marad. Inspiráló az is, amikor nehéz élethelyzetben vagyok , és az is, amikor örülök valamilyen sikernek, és boldog vagyok. Az utóbbi esetben könnyedebb, színesebb képek keletkeznek.
Egyébként vállalkozóként dolgozom, ami ma Magyarországon nem egy egyszerű tevékenység. Igyekszem a munkámban is, és a művészetemben is a maximumot nyújtani, és a kettőt összehangolni egymással. Hiszem és vallom, hogy ha valamit szívből, szeretettel csinálunk, akkor el tudunk jutni a másik ember szívéhez, és ez az a kapocs, ami a világot mozgatja.
